Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hullámos, kátyús, elhanyagolt, egyszóval igen rossz állapotú út, ami igazából még most is van: úgy hívják, hogy 4231-es közút. Vetés/aratás idején gyakran előfordul, hogy a kátyúkban megdöccenő mezőgazdasági gépekről leszóródik valamilyen mag az útra. Amelyik mag sikeresen átvészeli a széttaposást, a madarakat, a rágcsálókat, vagy akár a telet, az ki is szokott nőni. Legtöbbször kukorica és napraforgó, de volt már példa borsóra is. Ez a történet egy ilyen napraforgóról szól.
„Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harmincz annyit.”
Úgy másfél hónapja, június vége felé, amikor az út felújításáról csináltam néhány képet, észrevettem az úttól kb. két méterre egy kis napraforgót, ami abból a földkupacból nőtt ki, amit az út széléről lekapartak az aszfaltozás előtt.
Persze voltak más napraforgók is, de ez azért tűnt fel, mert valaki –nyilván az egyik munkás, aki a felújításon dolgozott – lefújta azzal az élénkzöld festékkel, amivel az aszfaltra festettek különböző jeleket. Csináltam egy képet a kis napraforgóról is:
Azt hittem, hogy el fog pusztulni, mert a festék miatt nem kap elég fényt, vagy ilyesmi, de a napraforgó túlélte. Ez a kép ma reggel készült:
Az alsó levelein még látszik a festék, kicsit satnyábbak a többinél, de a napraforgó még nagyobbra is nőtt a mögötte lévőnél. 🙂
Miért pont ma fényképeztem le újra? Mert ma van a napraforgó utolsó napja. Az aszfaltozással végeztek, a padkát is feltöltötték, leúthengerezték, és már a padka szélének a lejtését csinálják. Tegnap délután a munkát két méterrel a napraforgó előtt hagyták abba…
Délután:
Még sértetlen a napraforgó. Talán elfelejtették azt a pár méteres szakaszt, vagy jövő hétre halasztották, esetleg a közeli fák miatt hagyták ki azt a pár méteres részt. 🙂
